Egy történet, amelyet Lilith, a Kilencekből Kilencedik mesél el
Az egyensúly az a hangnem, amelyet az erő idéz elő, amikor megtanul hallgatni.
____________________
Steve-től: Amióta Lilith megjelent az életemben, azt kérte, hogy viseljek pirosat/vöröset, amikor közvetítem őt. Általában nem hordok sok pirosat, így ez kissé szokatlan volt számomra. Próbálkoztam piros sapkával, majd piros szalaggal díszített fekete sapkával is, de egyikkel sem volt elégedett. Ekkor támadt az az ötletem, hogy keresek egy piros kitűzőt, amelyet viselhetek a tiszteletére a közvetítések során. Biztos vagyok benne, hogy ezt az ötletet ő sugallta nekem, hiszen rögtön utána átadta azt az üzenetet is, amelyet most büszkén osztok meg a „Fény Világítótornyai” (Beacons of Light) sorozat következő részeként.
____________________
Üdvözlet otthonról!
Lilith vagyok a kilencekből a kilencedik, és emlékszem a Föld első kertjére. Emlékszem a hűvös földre a lábam alatt, és arra a pillanatra, amikor azt mondták, hogy a szerelem megköveteli, hogy meghajoljak Ádám előtt. Nem voltam hajlandó erre. Nem tettem meg. Emiatt a visszautasítás miatt lázadónak bélyegeztek, és száműztek a kert kapuin túlra. A száműzetés azonban megtanított arra, amire a kert nem volt képes: hogy egyetlen lélek sem emelkedhet fel azáltal, hogy a földbe tiporjon egy másikat. Sok korszak múltán ezt a tudást magammal vittem Eriszre, a Föld többdimenziós ikerbolygójára, ahol az egyensúlytalanság más fordulatot vett.
Az Eriszen a nők váltak a törvény, a tudás, a tulajdon és a véleménynyilvánítás megkérdőjelezhetetlen őrzőivé. Felemelkedésük egy korábbi kegyetlenség alóli felszabadulásként indult, ám a szabadság végül uralommá merevedett. A fiúkat engedelmességükért dicsérték. Elvárták a férfiaktól, hogy minden véleményüket úgy tompítsák, hogy az senkit se sértsen. Erejüket csak akkor látták szívesen, ha szolgált, de sosem akkor, ha szabadon nyilvánult meg.
Az eriszi nők nem voltak szörnyek. Egész egyszerűen sebesültek voltak, akik összetévesztették a kontrollt a biztonsággal, ahogyan a Föld emberei is tették oly sokáig. Végül tudatosult bennem a mélyen beágyazott félelem, és csak ekkor kezdtem meghallani a némaságukat.
Végre kimondott igazságok
Aztán jött a végzetes éjszaka, amikor meghívtak egy titkos találkozóra. Szokásom szerint vörösbe öltözve érkeztem alkonyatkor. Kilenc alak várakozott egy csendes tó partján: három nő, öt férfi és egy gyermek, aki még nem tanulta meg, mely igazságok tiltottak. Azért jöttek, hogy megosszák velem sérelmeiket. Közöltem velük, hogy eszem ágában sincs az egyik trónt egy másikkal felváltani. Akkoriban a Szehedrin vezető tagja voltam – ez egy nemzetközi szervezet, amely nagyban hasonlít a Földön működő Egyesült Nemzetek Szervezetéhez.
Csak azért jöttem, hogy figyeljek és hallgassak. Azon az éjszakán elhangzott igazságok nem voltak újak számomra, ám az, hogy ilyen nyíltan kimondták őket, más megvilágításba helyezte őket. Most először értettem meg teljesen, hogyan vert gyökeret társadalmainkban egy mélyen gyökeredző előítélet. Belementem, hogy ismét találkozzunk, és még aznap este elhatároztuk, hogy közös cél által egyesített, békés közösséget alapítunk. A Vörösszárnyas Angyalok Rendjének neveztük el. Ám nem azért, mert tagjai angyalok lettek volna, hanem mert mindannyian fogadalmat tettünk: az egyensúly békés hírnökeivé válunk.
Egyedül hordozott történetek
Az első ember, aki elfogadta az ígéretet, Taren volt, a hangszerkészítő. Egész életét azzal töltötte, hogy hangokká formálta a fát, miközben a saját hangját elrejtette. Mellette Oren, egy tanár állt, aki figyelte a kíváncsi fiúk óvatosságát. És ott volt Sef is, egy apa, akinek a lánya hevesen szerette őt, de arra késztették a lányt, hogy bocsánatot kérjen, amikor apja bölcsességét idézte. Ezek a férfiak nem bosszúra vágytak; egyszerűen csak ott akartak állni szeretett nőjük mellett, anélkül, hogy eltűnnének. Ez az egyszerű vágy olyan bátorságot követelt, amelyet Erisz már szinte elfelejtett felismerni.
A következő találkozóra Taren műhelyében került sor este, miután a város fényei már elhalványultak. Tizenkét férfi ült cédrusforgácsok és félkész dobok között. Jó ideig senki sem szólalt meg. Aztán Sef bevallotta, hogy már nem is emlékszik, mikor kérdezte meg tőle utoljára egy másik férfi, vajon elfáradt-e a szíve, oldotabbá vált a légkör, és a férfiak sorra megosztották egymással azokat a történeteket, amelyeket addig magányosan hordoztak. Apákról szóltak e történetek, akik elmerültek a némaságban; fiúkról, akik féltek saját haragjuktól; és férjekről, akik összekeverték a türelmet a megadással. Nem adtak tanácsot, hanem egyszerűen csak hallgattak.
Nem sokkal hajnal előtt Taren egy mély akkordot játszott az egyik nagy vonós hangszerén. Mindenki a fára tette a kezét, hogy ugyanazt a rezgést érezze, és ez a mély hang lett az első közös hangjuk. Ezt a hangot használták minden találkozó után. Közvetlenül a szívhez szólt, és bátorságot adott a beszélni vágyóknak.
A vörös az én ötletem volt.
Idővel kiválasztottak egy jelképet: egy apró kitűzőt, amelynek közepén két, egymáshoz kapcsolódó vörös szárny látszott. Az egyik szárny a nőiesség harmóniáját, a másik a férfiasság erejét hordozta; a két szárny együttese a teljesség felé vezérelt. A kitűzőt bárki viselhette, hiszen nem léteztek rangok, sem legyőzendő ellenségek. Nem harsogtak jelszavak, mert a viselője csupán egyetlen ígéretet tett. Ha pedig valaki megkérdezte, mit jelképez a jelvény, a válasz őszinte, kedves és bátor volt.
Eleinte a három férfi a gallérjuk alatt hordta a kitűzőket, majd Taren napvilágra hozta a kitűzőjét. Egy vásárló figyelt fel rá, miközben egy hárfához hasonló kis hangszert vett a fiának, és megkérdezte, mit jelent. Taren közéjük helyezte a hárfát, és így szólt: „Ahhoz, hogy ez a hangszer megszólaljon, megfelelő feszességre van szükség a húrokban, mégis csak gyengéden lehet rajta játszani. Ha bármelyikük egyedül érvényesül, csak zaj keletkezik. Ugyanígy van ez az emberekkel is.” A nő rábámult, aztán a fiára, aki úgy érintette a húrokat, mintha napsugarak lennének. Megvette a hangszert, és a következő héten egy saját vörösszárnyas kitűzővel tért vissza.
A változás a kitűzőkkel kapcsolatos kérdéseken keresztül terjedt el. Oren egyszer azt mondta egy anyának, hogy az egyensúly azt jelenti, hogy hagyjuk a fiúkat szégyen nélkül beszélni, és hagyjuk, hogy a lányok keménység nélkül vezessenek. Egy gyógyító házban Sef azt mondta egy tanácstagnak, hogy a gondoskodás nem nőies, és a bátorság nem férfias, hanem mindkettő emberi ajándék. Férfiak és nők találkoztak konyhákban, műhelyekben, kertekben és csónakokban a folyó mentén. Gyakorolták, hogy elmondják, mit éreznek, mielőtt kimondják, amit akarnak. A szokás az volt, hogy soha nem mutogattak, hanem inkább egy kiegyensúlyozottabb állapotot képzeltek el. Megtanultak nem érteni egyet anélkül, hogy kegyetlenné válnának, és összeállni anélkül, hogy hadsereggé válnának. A Vörös Szárnyas Angyalok Rendje a csendes szív üzenete lett.
De nem minden kérdést tettek fel kedvesen. Egyik reggel egy hivatalnok megállított egy tanárt az iskola kapujában, és azt követelte, hogy mondja meg, hogy a kitűzője elnyomónak nevezi-e a nőket. Gyerekek gyűltek köréjük, és a tanár élesen védekezhetett volna. De ehelyett megérintette a vörös szárnyat, és így válaszolt: „Ez azt jelképezi, hogy minden ember megosztottság nélküli.” Ezután megkérdezte a tisztviselőt, mitől fél, ha a vörösszárnyas kitűzőről van szó. Az arca szemmel láthatóan megváltozott, hiszen korábban még senki sem kérdezte meg tőle, mitől fél. Bevallotta, hogy ükanyja túlélte a férfiuralom korszakát, és ő attól tartott, hogy az bármikor visszatérhet.
A dominancia ingája
Igen, Eriszen a kezdeti időkben a férfiak uralma érvényesült. Még mindig keringtek történetek a nőkkel szembeni kegyetlenségről és elnyomásról. Erisz átélte a kapzsiság szülte értelmetlen és hiábavaló háborúkat, amelyek meghatározták, sőt romba is döntötték a korai Eriszt és népe életének jelentős részét. Bár mindez régen történt, a hegek még mindig ott éltek sok eriszi szívében. A bölcs tanító megígérte, hogy az egyensúly tiszteletben tartja majd az ükanyját, nem pedig eltörli az emlékét. Az illetékes azon a napon nem fogadta el a felkínált jelvényt, ám felhagyott azzal, hogy veszélyesnek nevezze a Vörösszárnyas Angyalok Rendjét.
Azt a gyereket, aki az első találkozáskor találkozott velem a tó mellett, Lumának hívták. Vörös szárnyakat kezdett rajzolni a leckéi margójára. Amikor a tanára megkérdezte, mire gondol, Luma azt mondta: „Egy szárny sem képes felemelni a madarat.”A szó osztályról osztályra terjedt, majd eljutott azokba az otthonokba is, ahol a felnőttek szemében a kiegyensúlyozottság elérhetetlenül bonyolult dolognak tűnt.
Az anyák kérdezgetni kezdték a fiaikat, milyen álmokat rejtegettek. Az apák megkérdezték lányaikat, vajon a szerelem olyan érzés-e, mint a szabadság. Az esti asztalok mellett a családok rájöttek, hogy a meghallgatás nem a tekintély feladását jelenti; sokkal inkább olyan nyitottságot, amelyen át lélegzethez juthat a szeretet, és amelyen keresztül áramolhat a fény.
A vörös szárnyak hamarosan megjelentek a piacokon és koncerteken, a bírók köntösén, a pékek kötényén és a gyerekek szívében. Néhány vezető félelemből kigúnyolta őket. Mások arra figyelmeztettek, hogy a Vörös Szárnyas Angyalok Rendje rejtett kísérlet a férfiuralom visszaállítására, de tagjaink harag nélkül válaszoltak. Kritikusaikat olyan körökbe hívták, ahol mindenki ugyanannyi időt kapott a beszédre. Hallgatták, ahogy a nők leírják az ősi sérüléseket, amelyek még testük sejtjeiben éltek. Aztán a férfiak arról a magányról beszéltek, amely azzal jár, ha az ember hasznos, mégis láthatatlan. A könnyek olyan nyelvvé váltak, amelyet ugyan egyetlen törvény sem hagyott jóvá, mégis mindenki értett.
A váltás
Az Első Fény Fesztiválja alatt sok évvel az első kitűző viselése után az energia jelentősen eltolódott. A Sehedrin Főtanácsa egy adásban beszélt, amely szokás szerint Erisz minden szegletébe eljutott. Abban az évben ezrek érkeztek személyesen, vörösszárnyas kitűzőt viselve. Nem kiabáltak, és nem emelték magasba az öklüket. Amikor a tanács megjelent a színpadon, Taren felemelt egy fúvós hangszert, és megszólaltatott egy tiszta hangot. Ugyanazt a hangot játszotta, mint azon az első találkozón, amelyen én is részt vettem; erre Oren egy vele összhangban lévő hanggal válaszolt. Az egész térben férfiak és nők csatlakoztak hozzájuk akár hangjukkal, akár hangszerükkel, és mindenki más-más harmonikus hangot tartott. Bár csak néhány pillanat telt el, mire a vezetők megpróbálták leállítani a zenét, hiába. A kántálás olyan természetes harmóniát teremtett, amely mindenki szívét megmozgatta, és szabadon könnyeztek. A harmónia olyan teljes és gyengéd volt, hogy még a tanács tagjai is sírtak.
A békejavaslat
Amikor a zene elhalkult, egy Mara nevű fiatal tanácsos lépett elő. Apja ott állt a tömegben, vörös kitűzője ragyogott. Azt mondta: "A csendet békének, az engedelmességet pedig harmóniának neveztük. Ma már hallottuk a különbséget." Javaslatot tett egy hat nőből és hat férfiból álló csoport létrehozására, amely az egyensúly tanácsát alkotná, helyet biztosítva benne az idősek és a fiatalok számára is. A tömeg nem tört ki ujjongásban, hiszen hallottak már korábban is ígéreteket.Ehelyett meleg morajlás futott végig a sokaságon – annak a felismerésnek a hangja, hogy immár megvalósulhat az a jövő, amelyben titkon reménykedtek. Aznapi javaslata bekerült a Sehedrin emeletére, és elfogadták. Ezután a gyakorlatba átültették, és jelenleg is használatban van.
Erisz nem egyetlen nap alatt gyógyult meg; évek kellettek ahhoz, hogy az erisziek kollektív tudata észrevétlenül átalakuljon. Bár akadtak, akik hevesen ellenálltak, az iskolák, az otthonok és a törvények megváltoztak, a szívek pedig megnyíltak. Még a félelem szülte ellenállás dacára is folytatódott a párbeszéd férfiak és nők között, közös hangjuk pedig megőrizte szelídségét, így meghallgatásra talált.
A nők rájöttek, hogy a hatalom megosztása nem kisebbíti őket. A férfiak felfedezték, hogy a gyengédség nem csorbítja erejüket. A gyermekek úgy nőttek fel, hogy látták: az erő és az együttérzés egyazon asztalnál foglal helyet. A Vörösszárnyas Angyalok Rendje fokozatosan háttérbe szorult, ahogy az egyensúly az évek során természetessé vált. Az Erisz lakói már nem viselik a Vörös Szárnyat ábrázoló jelvényeket, hiszen azokra – a korábbi időszakkal ellentétben – már nincs szükség. Ám a természetes egyensúly története immár minden eriszi szívébe belevésődött.
Most visszatértem a Földre, ahol a régi sebek ugyanazt az arcot viselik, mint egykor Ádámmal a kertben. Az emberiség túl sokáig élt a férfias felsőbbrendűség alatt, amely elszakadt női bölcsességétől a kapzsiság és az agresszió értelmetlen háborúival. A Földön élő emberek hatalmas korrekciós hullámokat hajtottak végre ebben az irányban, beleértve a közelmúltban megjelent „#MeToo” mozgalmat is. Most van a tökéletes alkalom arra, hogy bevezessük a szív csendes átalakulását.
A Vörösszárnyas Angyalok Rendjének célja több puszta felhívásnál a férfi szemléletmód megváltoztatására; arra is ösztönzi a nőket, hogy lépjenek ki az alárendelt szerepek jelentette rejtekhelyről, és vállalják a felelősséget saját erejükért. Ezek nem könnyű változások, és mindegyik időt igényel. A Vörösszárnyas Angyalok Rendje nem azért létezik, hogy megváltoztassa az emberek gondolkodását, csupán azért, hogy magokat vessen a termékeny talajba.
Az Erisszel kapcsolatos munkám abbamaradt, és most visszatérek a 9-es csoporthoz. Nem azért térek vissza a Földre, hogy megbüntessem Ádámot, vagy hogy legyőzzem a fiait. Pirosban, nyitott vörös szárnyakkal térek vissza, hogy összegyűjtsem a nőket és férfiakat, akik készek egyforma formában emlékezni egymásra. Újra formálódik a Vörös Szárnyas Angyalok Rendje. Első temploma egy hallgató szív, első szertartása pedig egy bátor beszélgetés. A csoda az a pillanat, amikor két ember egyenrangúként találkozik; a remény és a meghatalmasodás jövőjét érzik.
Hadd hallatszon most a Földön Taren mély hangja, hiszen így kezdett Erisz az ötödik dimenzió rezgésszintjére emelkedni: nem hódítás, hanem harmónia révén. Egy apró kitűző kérdést szült, a kérdés pedig igazságot hívott elő. Ez újabb hangokat ébresztett, mígnem a csend dallá vált.
Lilith vagyok, a kilenc közül a kilencedik, és világokon átívelő útra keltem, hogy ezt megosszam. Az egyensúly nem a különbözőség végét jelenti; sokkal inkább a különbözőségből fakadó harmonikus összhangot, amely akkor születik meg, amikor a szeretet teret ad minden léleknek a létezésre.
Arra kérünk benneteket, hogy bánjanak egymással tisztelettel, ápolják egymást, és jól játsszanak együtt.
Espavo
Köszönjük, hogy segítetek terjeszteni a Fényt!
Közvetítette: Steve Rother
Fordította: Hatejer Emese
Szerzői jog 2000 – 2026
Ez az információ szabadon terjeszthető, egészben vagy részben. Kérjük, tüntesse fel forrásként: www.SteveRother.org
Egyedül hordozott történetek
Az első ember, aki elfogadta az ígéretet, Taren volt, a hangszerkészítő. Egész életét azzal töltötte, hogy hangokká formálta a fát, miközben a saját hangját elrejtette. Mellette Oren, egy tanár állt, aki figyelte a kíváncsi fiúk óvatosságát. És ott volt Sef is, egy apa, akinek a lánya hevesen szerette őt, de arra késztették a lányt, hogy bocsánatot kérjen, amikor apja bölcsességét idézte. Ezek a férfiak nem bosszúra vágytak; egyszerűen csak ott akartak állni szeretett nőjük mellett, anélkül, hogy eltűnnének. Ez az egyszerű vágy olyan bátorságot követelt, amelyet Erisz már szinte elfelejtett felismerni.
A következő találkozóra Taren műhelyében került sor este, miután a város fényei már elhalványultak. Tizenkét férfi ült cédrusforgácsok és félkész dobok között. Jó ideig senki sem szólalt meg. Aztán Sef bevallotta, hogy már nem is emlékszik, mikor kérdezte meg tőle utoljára egy másik férfi, vajon elfáradt-e a szíve, oldotabbá vált a légkör, és a férfiak sorra megosztották egymással azokat a történeteket, amelyeket addig magányosan hordoztak. Apákról szóltak e történetek, akik elmerültek a némaságban; fiúkról, akik féltek saját haragjuktól; és férjekről, akik összekeverték a türelmet a megadással. Nem adtak tanácsot, hanem egyszerűen csak hallgattak.
Nem sokkal hajnal előtt Taren egy mély akkordot játszott az egyik nagy vonós hangszerén. Mindenki a fára tette a kezét, hogy ugyanazt a rezgést érezze, és ez a mély hang lett az első közös hangjuk. Ezt a hangot használták minden találkozó után. Közvetlenül a szívhez szólt, és bátorságot adott a beszélni vágyóknak.
A vörös az én ötletem volt.
Idővel kiválasztottak egy jelképet: egy apró kitűzőt, amelynek közepén két, egymáshoz kapcsolódó vörös szárny látszott. Az egyik szárny a nőiesség harmóniáját, a másik a férfiasság erejét hordozta; a két szárny együttese a teljesség felé vezérelt. A kitűzőt bárki viselhette, hiszen nem léteztek rangok, sem legyőzendő ellenségek. Nem harsogtak jelszavak, mert a viselője csupán egyetlen ígéretet tett. Ha pedig valaki megkérdezte, mit jelképez a jelvény, a válasz őszinte, kedves és bátor volt.
Eleinte a három férfi a gallérjuk alatt hordta a kitűzőket, majd Taren napvilágra hozta a kitűzőjét. Egy vásárló figyelt fel rá, miközben egy hárfához hasonló kis hangszert vett a fiának, és megkérdezte, mit jelent. Taren közéjük helyezte a hárfát, és így szólt: „Ahhoz, hogy ez a hangszer megszólaljon, megfelelő feszességre van szükség a húrokban, mégis csak gyengéden lehet rajta játszani. Ha bármelyikük egyedül érvényesül, csak zaj keletkezik. Ugyanígy van ez az emberekkel is.” A nő rábámult, aztán a fiára, aki úgy érintette a húrokat, mintha napsugarak lennének. Megvette a hangszert, és a következő héten egy saját vörösszárnyas kitűzővel tért vissza.
A változás a kitűzőkkel kapcsolatos kérdéseken keresztül terjedt el. Oren egyszer azt mondta egy anyának, hogy az egyensúly azt jelenti, hogy hagyjuk a fiúkat szégyen nélkül beszélni, és hagyjuk, hogy a lányok keménység nélkül vezessenek. Egy gyógyító házban Sef azt mondta egy tanácstagnak, hogy a gondoskodás nem nőies, és a bátorság nem férfias, hanem mindkettő emberi ajándék. Férfiak és nők találkoztak konyhákban, műhelyekben, kertekben és csónakokban a folyó mentén. Gyakorolták, hogy elmondják, mit éreznek, mielőtt kimondják, amit akarnak. A szokás az volt, hogy soha nem mutogattak, hanem inkább egy kiegyensúlyozottabb állapotot képzeltek el. Megtanultak nem érteni egyet anélkül, hogy kegyetlenné válnának, és összeállni anélkül, hogy hadsereggé válnának. A Vörös Szárnyas Angyalok Rendje a csendes szív üzenete lett.
De nem minden kérdést tettek fel kedvesen. Egyik reggel egy hivatalnok megállított egy tanárt az iskola kapujában, és azt követelte, hogy mondja meg, hogy a kitűzője elnyomónak nevezi-e a nőket. Gyerekek gyűltek köréjük, és a tanár élesen védekezhetett volna. De ehelyett megérintette a vörös szárnyat, és így válaszolt: „Ez azt jelképezi, hogy minden ember megosztottság nélküli.” Ezután megkérdezte a tisztviselőt, mitől fél, ha a vörösszárnyas kitűzőről van szó. Az arca szemmel láthatóan megváltozott, hiszen korábban még senki sem kérdezte meg tőle, mitől fél. Bevallotta, hogy ükanyja túlélte a férfiuralom korszakát, és ő attól tartott, hogy az bármikor visszatérhet.
A dominancia ingája
Igen, Eriszen a kezdeti időkben a férfiak uralma érvényesült. Még mindig keringtek történetek a nőkkel szembeni kegyetlenségről és elnyomásról. Erisz átélte a kapzsiság szülte értelmetlen és hiábavaló háborúkat, amelyek meghatározták, sőt romba is döntötték a korai Eriszt és népe életének jelentős részét. Bár mindez régen történt, a hegek még mindig ott éltek sok eriszi szívében. A bölcs tanító megígérte, hogy az egyensúly tiszteletben tartja majd az ükanyját, nem pedig eltörli az emlékét. Az illetékes azon a napon nem fogadta el a felkínált jelvényt, ám felhagyott azzal, hogy veszélyesnek nevezze a Vörösszárnyas Angyalok Rendjét.
Azt a gyereket, aki az első találkozáskor találkozott velem a tó mellett, Lumának hívták. Vörös szárnyakat kezdett rajzolni a leckéi margójára. Amikor a tanára megkérdezte, mire gondol, Luma azt mondta: „Egy szárny sem képes felemelni a madarat.”A szó osztályról osztályra terjedt, majd eljutott azokba az otthonokba is, ahol a felnőttek szemében a kiegyensúlyozottság elérhetetlenül bonyolult dolognak tűnt.
Az anyák kérdezgetni kezdték a fiaikat, milyen álmokat rejtegettek. Az apák megkérdezték lányaikat, vajon a szerelem olyan érzés-e, mint a szabadság. Az esti asztalok mellett a családok rájöttek, hogy a meghallgatás nem a tekintély feladását jelenti; sokkal inkább olyan nyitottságot, amelyen át lélegzethez juthat a szeretet, és amelyen keresztül áramolhat a fény.
A vörös szárnyak hamarosan megjelentek a piacokon és koncerteken, a bírók köntösén, a pékek kötényén és a gyerekek szívében. Néhány vezető félelemből kigúnyolta őket. Mások arra figyelmeztettek, hogy a Vörös Szárnyas Angyalok Rendje rejtett kísérlet a férfiuralom visszaállítására, de tagjaink harag nélkül válaszoltak. Kritikusaikat olyan körökbe hívták, ahol mindenki ugyanannyi időt kapott a beszédre. Hallgatták, ahogy a nők leírják az ősi sérüléseket, amelyek még testük sejtjeiben éltek. Aztán a férfiak arról a magányról beszéltek, amely azzal jár, ha az ember hasznos, mégis láthatatlan. A könnyek olyan nyelvvé váltak, amelyet ugyan egyetlen törvény sem hagyott jóvá, mégis mindenki értett.
A váltás
Az Első Fény Fesztiválja alatt sok évvel az első kitűző viselése után az energia jelentősen eltolódott. A Sehedrin Főtanácsa egy adásban beszélt, amely szokás szerint Erisz minden szegletébe eljutott. Abban az évben ezrek érkeztek személyesen, vörösszárnyas kitűzőt viselve. Nem kiabáltak, és nem emelték magasba az öklüket. Amikor a tanács megjelent a színpadon, Taren felemelt egy fúvós hangszert, és megszólaltatott egy tiszta hangot. Ugyanazt a hangot játszotta, mint azon az első találkozón, amelyen én is részt vettem; erre Oren egy vele összhangban lévő hanggal válaszolt. Az egész térben férfiak és nők csatlakoztak hozzájuk akár hangjukkal, akár hangszerükkel, és mindenki más-más harmonikus hangot tartott. Bár csak néhány pillanat telt el, mire a vezetők megpróbálták leállítani a zenét, hiába. A kántálás olyan természetes harmóniát teremtett, amely mindenki szívét megmozgatta, és szabadon könnyeztek. A harmónia olyan teljes és gyengéd volt, hogy még a tanács tagjai is sírtak.
A békejavaslat
Amikor a zene elhalkult, egy Mara nevű fiatal tanácsos lépett elő. Apja ott állt a tömegben, vörös kitűzője ragyogott. Azt mondta: "A csendet békének, az engedelmességet pedig harmóniának neveztük. Ma már hallottuk a különbséget." Javaslatot tett egy hat nőből és hat férfiból álló csoport létrehozására, amely az egyensúly tanácsát alkotná, helyet biztosítva benne az idősek és a fiatalok számára is. A tömeg nem tört ki ujjongásban, hiszen hallottak már korábban is ígéreteket.Ehelyett meleg morajlás futott végig a sokaságon – annak a felismerésnek a hangja, hogy immár megvalósulhat az a jövő, amelyben titkon reménykedtek. Aznapi javaslata bekerült a Sehedrin emeletére, és elfogadták. Ezután a gyakorlatba átültették, és jelenleg is használatban van.
Erisz nem egyetlen nap alatt gyógyult meg; évek kellettek ahhoz, hogy az erisziek kollektív tudata észrevétlenül átalakuljon. Bár akadtak, akik hevesen ellenálltak, az iskolák, az otthonok és a törvények megváltoztak, a szívek pedig megnyíltak. Még a félelem szülte ellenállás dacára is folytatódott a párbeszéd férfiak és nők között, közös hangjuk pedig megőrizte szelídségét, így meghallgatásra talált.
A nők rájöttek, hogy a hatalom megosztása nem kisebbíti őket. A férfiak felfedezték, hogy a gyengédség nem csorbítja erejüket. A gyermekek úgy nőttek fel, hogy látták: az erő és az együttérzés egyazon asztalnál foglal helyet. A Vörösszárnyas Angyalok Rendje fokozatosan háttérbe szorult, ahogy az egyensúly az évek során természetessé vált. Az Erisz lakói már nem viselik a Vörös Szárnyat ábrázoló jelvényeket, hiszen azokra – a korábbi időszakkal ellentétben – már nincs szükség. Ám a természetes egyensúly története immár minden eriszi szívébe belevésődött.
Most visszatértem a Földre, ahol a régi sebek ugyanazt az arcot viselik, mint egykor Ádámmal a kertben. Az emberiség túl sokáig élt a férfias felsőbbrendűség alatt, amely elszakadt női bölcsességétől a kapzsiság és az agresszió értelmetlen háborúival. A Földön élő emberek hatalmas korrekciós hullámokat hajtottak végre ebben az irányban, beleértve a közelmúltban megjelent „#MeToo” mozgalmat is. Most van a tökéletes alkalom arra, hogy bevezessük a szív csendes átalakulását.
A Vörösszárnyas Angyalok Rendjének célja több puszta felhívásnál a férfi szemléletmód megváltoztatására; arra is ösztönzi a nőket, hogy lépjenek ki az alárendelt szerepek jelentette rejtekhelyről, és vállalják a felelősséget saját erejükért. Ezek nem könnyű változások, és mindegyik időt igényel. A Vörösszárnyas Angyalok Rendje nem azért létezik, hogy megváltoztassa az emberek gondolkodását, csupán azért, hogy magokat vessen a termékeny talajba.
Az Erisszel kapcsolatos munkám abbamaradt, és most visszatérek a 9-es csoporthoz. Nem azért térek vissza a Földre, hogy megbüntessem Ádámot, vagy hogy legyőzzem a fiait. Pirosban, nyitott vörös szárnyakkal térek vissza, hogy összegyűjtsem a nőket és férfiakat, akik készek egyforma formában emlékezni egymásra. Újra formálódik a Vörös Szárnyas Angyalok Rendje. Első temploma egy hallgató szív, első szertartása pedig egy bátor beszélgetés. A csoda az a pillanat, amikor két ember egyenrangúként találkozik; a remény és a meghatalmasodás jövőjét érzik.
Hadd hallatszon most a Földön Taren mély hangja, hiszen így kezdett Erisz az ötödik dimenzió rezgésszintjére emelkedni: nem hódítás, hanem harmónia révén. Egy apró kitűző kérdést szült, a kérdés pedig igazságot hívott elő. Ez újabb hangokat ébresztett, mígnem a csend dallá vált.
Lilith vagyok, a kilenc közül a kilencedik, és világokon átívelő útra keltem, hogy ezt megosszam. Az egyensúly nem a különbözőség végét jelenti; sokkal inkább a különbözőségből fakadó harmonikus összhangot, amely akkor születik meg, amikor a szeretet teret ad minden léleknek a létezésre.
Arra kérünk benneteket, hogy bánjanak egymással tisztelettel, ápolják egymást, és jól játsszanak együtt.
Espavo
Köszönjük, hogy segítetek terjeszteni a Fényt!
Közvetítette: Steve Rother
Fordította: Hatejer Emese
Szerzői jog 2000 – 2026
Ez az információ szabadon terjeszthető, egészben vagy részben. Kérjük, tüntesse fel forrásként: www.SteveRother.org
.png)
.jpg)
