2023/12/24

Adamus karácsonyi üzenete

Adamus karácsonyi üzenete



2008-12-21

Lendvai Dóra

 

Egy olyan ünnep előtt álltok, ami nagyon fontos mindannyiótok életében, akár így élitek meg, akár nem. S ez az ünnep évről-évre beköszönt, és lehetőséget teremt számotokra, hogy létrehozzatok magatokban valamit, valami olyasmit, ami maradandó, és nem kell tőle elbúcsúznotok, mikor tovább lapoztok a naptárban. Ezt a mostani üzenetemet szeretném oly módon a figyelmetekbe ajánlani, hogy segítséget nyújtson majd minden karácsony méltó megünnepléséhez, és egy piciny iránymutatást adjon nektek arról, hogy az én értelmezésemben miről szól ez az ünnep, s milyen módon tudjátok ezt úgy megünnepelni, hogy ennek a lángja végigkísérje a következő karácsonyig tartó időszakot a szívetekben, s ne kelljen évről-évre újra gyújtani ezt a lángot, hanem az év során felhalmozott fahasábokat e meglévő láng alá hordva, ezt a tüzet mindig nagyobbra és hatalmasabbra tudjátok magatokban lobbantani. Ehhez azonban érdemes megvizsgálni, hogy hogyan is néz ki most ez az ünnep, milyen rétegek rakódtak rá az idők során, amik nem engedik, hogy azon a csodás jégvirágos ablakon át – ami maga a karácsony – kitekinthessetek a hófödte tájra, ami a lényegét jelentené. Most ez az ablak tele van kosszal, rárakódott mocsokkal, és én abban szeretnék segítséget nyújtani, hogyha szeretnétek megtisztítani ezt az ablakot, akkor ezt milyen módon tudjátok úgy megtenni, hogy nem karcolódik össze sem az üveg, sem nem sértitek meg a kezeteket, és még a gyönyörű, pompás jégvirágokat is épségben hagyjuk az üvegen, ami egy utánozhatatlan mintázatot rajzol rá. Nézzük akkor ezeket a rétegeket, és óvatosan, finoman – azzal a megbecsüléssel és tisztelettel, ami ezt az ünnepet a méltó helyére helyezi – távolítsuk el az ablakról! Mi lehet az első olyan réteg, az első olyan, könnyen letörölhető és mindenkinek valahol repedező réteg, ami ezen az ablakon azonnal a szemünk elé tárul, ha szeretnénk kitekinteni végre ebből a szobából, és gyönyörködni abban a látványban, ami a szemünk elé tárulhatna? Nos, ez a réteg az a fajta elvárás, amit mások támasztanak felénk, és mi is támasztunk mások felé – azaz az emberek nagy része támasztja az emberek nagy része irányában –, hogy „karácsonykor neked márpedig ilyennek vagy olyannak illik lenned”. Sőt, mit, hogy illik: egyenesen kötelező! A karácsonyt befedte ez a réteg, befedte a szentségét ez a csúnya rárakódott repedező máz, amit folyamatosan próbáltok valahogy egységessé varázsolni, mert bizony, mint azt említettem, ez a réteg évről-évre mindig újra és újra megrepedezik, mint a megszáradt, régi festék a megvetemedett, nedves fán. Mert mit is tesztek, amikor ennek az elvárásnak meg kívántok felelni, vagy netán ti magatok támasztjátok mások felé; vagy ami még rosszabb, a magatok számára tűzitek ki, egyfajta megvalósíthatatlan célként? Azt, hogy ebben a népünnepélyben, a karácsonyi ünnepségsorozatban egy szereplő lesztek a sok közül, egy hatalmas és monumentális színdarab egyik mellékszereplőjévé váltok, rosszabb esetben egyfajta statisztává, jobb esetben egy pár mondatot mondó szereplővé, de voltaképp ez a karácsony így mindenről és mindenkiről szólni fog csak nem rólatok. S ez miért baj, drágáim, miért probléma ez, amikor épp ezt tanítják már kisgyermekkorodtól kezdve, hogy ha valami, hát ez az ünnep aztán mindenről szólhat, csak rólad nem? Mert ez azt eredményezi, mint amikor szeretne egy rendező létrehozni egy csodás, katartikus darabot a színpadon, de azt az utasítást adja a darab összes szereplőjének külön-külön, hogy lehetőleg maradjon háttérben, és ne szóljon szinte egy szót se, a jelenlétével csak segítse a többi színész játékát anélkül, hogy ő előtérbe helyezné magát e darab során. No, és akkor ez mit fog eredményezni? Hogy egy élettelen, színtelen darab tárul a nézők szeme elé, ahol szinte nincs is igazi, színes és élettel teli színészi játék, nem elevenednek meg a hősök, nem bontakoznak ki a szerelmek, nem telik meg élettel a színpad, mert minden szereplő kínosan ügyel arra, hogy jaj, ez a darab most nehogy róla szóljon. Ám gyakorlatilag így ez már nem is szól senkiről, és idővel egy üres, jellegtelen és felszínes játék rajzolódik ki a színen, ami már rég nem kapcsolódik ahhoz az eredeti darabhoz, ami élettel teli, vitalitással teli, mozgalmas és gyönyörűséges. Ezzel szemben mit mond a jó rendező ezen darab szereplőinek, külön-külön? Azt, hogy légy önmagad! Tedd bele magad, még egyszer mondom, magad ebbe a darabba, mutasd meg a magad módján, a te szempontodból, a te egyéni szerepedből nézve, miről szól ez a darab! Mutassátok meg ebben a csodás közös játékban, hogy hogyan kél életre ez a leírt dráma, mutassátok meg magatoknak, egymásnak és a titeket néző közönségnek, milyen az a színdarab, ahol a legutolsó ajtónálló vagy inas is jelentőségteljes, mert ha nem lenne az, nem szerepelhetne ebben a műben! Mindenkinek szent, egyedi és kiemelkedő szerepe és helye van ebben a darabban, ami az ő elvitathatatlan jelentőssége ebben az egész színházban. És ha ezt ő nem mutatja meg, mert attól fél, ezzel „magát tolja” előtérbe, elrontja ezt a csodás és mesteri darabot. Tehát egy finom, puha ruhával takarítsuk le ezt a málló réteget erről a szent ünnepről, mégpedig azzal a tudattal, hogy karácsonykor nem kell ilyennek vagy olyannak lenni; a karácsony az nem egy radírgumi, ami két-három napra kiradírozza az élet könyvéből azokat a dolgokat, amik még előző nap a lényegét, vagy a hangsúlyos részét képezték, hogy aztán a pár nap elteltével vastagabban kerüljenek vissza, mint ahogy előtte ott voltak! Legyetek ezen a csodálatos és mennyei ünnepen olyanok, amilyenek vagytok, alakítsátok a magatok választotta szerepet úgy, ahogy ezt ez a darab és szerep megköveteli; és így, és csakis így tudjátok tisztességgel szolgálni a színésztársaitokat, akik egy igaz, és szépen megelevenített mű egyik szereplője kívánnak lenni. S már el is jutottunk a második réteghez, amihez már egy kis műanyag kaparókést kell elővennünk, mert makacs réteggel van ám dolgunk! Ez nem más, minthogy „karácsonykor nekem meg kell ajándékoznom valamivel – az mindegy, hogy mivel, de valamivel – a környezetemet. Nekem adnom kell. Persze kapok is – mert ez a mindenkire nézve kötelezőérvényű adás másik oldala –, de adnom márpedig kell vagy egy mosolyt, vagy egy becsomagolt könyvet, vagy a sütőben illatozó süteményt." Nos, kincsem, ez nincs így. Nem kell vagy illik ajándékozni, és tulajdonképpen ennek így nem sok értelme van. Nézzük meg, ha finoman elkezdjük tolni ezt a réteget, mit találunk alatta? Azt, hogy ajándékozni nagyon jó! Az mennyei, annál nagyobb csoda nincs, amikor magamból tudok a másiknak – figyelsz, mit mondok? – magamból, a másiknak adni valamit. És ez miért jó? Most mindenki megáll egy picit, a szép szemével a távolba tekint, és válaszol Adamus barátjának: miért jó magadból adni a másiknak valamit? Fogalmazd meg! Ne csak érezd, mondd is ki! Ugye, nem is olyan könnyű, pedig úgy dobálóztok ezzel a kijelentéssel, mint kedves gyermekek a gumilabdával. A válasz: mert szeretem a másikat. Szeretem a lényét, azt a lényegiséget, aki ő maga. Szeretem minden porcikáját, minden lélegzetvételét, minden gondolatát és könnycseppjét. És mit szeretnék valójában, ha így szeretem őt? Hát őtszeretném, persze: szeretném a lényem egy részét összeérinteni az ő lényével, és így létrehozni közte és köztem egy kapcsolódást! És miért? Mert szeretem magamban érezni őt, szeretném őt „magamba húzni”, és nem magam akarom odaadni neki – micsoda hatalmas különbség! Amikor magadat akarod a másikba beletolni, úgymond, nem közös metszetet hozol létre kettőtök között, hanem betolod magad belé oly módon, hogy behorpasztod az ő körét azon a ponton, ahol a te köröddel nekimész. S ha ajándékot adsz, akkor azon a ponton, ahol úgy érezted, beléhatoltál, egy űrt fogsz érezni, mert a másik ebben nem biztos, hogy benne lesz, és ha, tegyük fel, te adsz egy ajándékot, és az a másik, az a drága lény ezt nem viszonozza, oda az örömöd, csalódott leszel. Hiszen te közös metszettre vágysz vele, és ezt akarod kifejezni ezzel az ajándékkal! No de mi a módja ennek a köztetek létrejövő közös metszetnek, és annak, hogy ez az idővel csak nőttön-nőjön? Hogy a kettőtöket elválasztó határvonalakat szépen felolvasztjátok egy olyan pont mentén, ahol ti közösek vagytok, ahol ez a határvonal olvadni tud. Ugyanis amit magadból beletolsz körként az ő körébe, és ő magából belehelyez a tiédbe, az gazdát fog cserélni, és ha ez nem egy közösen rezonáló pont köztetek, a lényetek ki fogja dobni magából ezt a részt, mint egy idegen testet. Akit szeretsz, azzal szeretnél eggyé válni, a lényét a lényedbe áramoltatni. S ha ajándékot adsz és kapsz, akkor csak egy csereüzlet jön létre: ő ad valamit, én meg elfogadok valamit, ám ebből így nem lesz közös metszet, kincsem! Úgy adj, hogy már az adással kapj, és úgy kapj, hogy már az elfogadás révén adj magadból! Az igazi ajándék az maga ez a közös metszet köztetek, amiben te is benne vagy, és a másik is. S ekkor már nem ajándékot adsz, hanem megosztod magad a másikkal, amiben te és ő ugyanakkora darabban vagytok jelen. Gondolj csak bele, sem az az ajándék nem kelt benned jó érzést, aminek bár tudod, hogy a másik örül, de rólad semmit nem fejez ki, sem az, amiben te száz százalékban benne vagy, de a másik valahogy kimaradt belőle. A jó ajándék, amiben te is és a másik is száz százalékban benne van, mert akkor ez egy fizikai szimbolikus kifejezése annak a közös metszetnek, ami köztetek van, ahol a lényetek összeér. Tehát karácsonykor nem kell semmit adnotok másoknak, ez az ünnep nem arról szól, hogy magunkból kibújva, magunkról megfeledkezve, csak és kizárólag másokért teszünk, másoknak adunk és másokat boldogítunk, nem. Ez az ünnep arról szól, hogy megosztjuk magunkat a másikkal, de ebben te ugyanúgy benne kell, hogy legyél, mint ő. Centiméterre pontosan! És akkor ott lesz az az ajándék a fa alatt, ami kifejezése a lényetek közös metszetének, a ti közös kis lényetek egy szimbólumaként, és akkor nincs adok-kapok, „jaj, mit vegyek, és adjak-e egyáltalán valamit” réteg ezen az ünnepen, hisz akkor ez természetes, evidens és valóban beteljesítő lesz. Mennyivel szebb így ez az ablak, nemde, bogárkáim? Nos, akkor haladjunk tovább, mert lassan jön a neheze, amivel nagyon óvatosan kell bánnunk, hogy sérülésmentesen tudjuk eltávolítani erről az ablakról! Vastag, masszív rétegről van szó, és sajnos nem lehet tőle kilátni, pedig ott kint olyan szép ez a hófödte táj. Nos, próbáljuk meg, finoman, gyengéden. Először nézzük meg mi ez a réteg, és akkor nekiállunk egyben eltávolítani, hogyha nem tetszik, amit alatta találunk, aki akarja, visszahelyezhesse ezt a masszát az ablakára. Ez a réteg a következő: „a karácsony egy vallási ünnep”. Tehát, ha te nem vagy vallásos, azaz nem vagy bizonyos egyházak tagja, vagy nem tudod a szívedben igaznak érezni e vallás tanait, számodra a karácsonynak nincs olyan jelentése, mint azok számára, akik ebben a „kegyben” részesülnek. Jézus Krisztus egy adott kör számára értelmezhető egy adott módon, s ha te nem tudod ezeket a nézeteket magadévá tenni, akkor számodra most mit jelent ez az ünnep? Mint a gyermek számára, aki nem kaphatja meg a piros biciklit, de kap helyette egy bicikliposztert a falára – ami lehet, hogy szebb és modernebb, mint a társának igazi biciklije – de végig az lesz az érzése, bár biciklije lehet, hogy van, de biciklizni ezzel mégsem tud. A karácsony egy ősi ünnep, nem is kellek ehhez én, hogy ezt tudjátok: jóval régebbi hagyományai vannak, mint ahová most teszik ezen ünnep kiindulópontját. Számos nép, számos ősi kultúrájában ott van a karácsonyi ünnep őse, és legyen ennyi elég is, hogy belássuk: ez az ünnep sokkal ősibb, mint most hiszik róla sokan. Mindenkinek, még egyszer megismétlem, mindenkinek joga van a karácsonyt a maga teljességében, és annak a valós jelentésében megünnepelni, ez nem korlátozódhat egy bizonyos körre, mert maga az ünnep ősibb, mint eme kör. A karácsony a mi felfogásunkban az új szeretet megszületésének az ünnepe, a krisztusi, azaz a kristályszeretet megünneplése. A krisztusi szeretet, a szeretet kikristályosodott formája: ezt bizonyos rétegekkel elfedni, olyan, mintha egy gyémántot egy finom bársonydarabba göngyölve tárnál a látogatók elé. A krisztusi szeretet mindenki elidegeníthetetlen „tulajdona”, és mindenkiben ott van, kivétel nélkül. S ez születhet benned meg és növekedhet egyre nagyobbra minden karácsonykor. S ez nem vallási kérdés, ez vallásoktól függetlenül létezik; a vallás csak megmagyarázza e dolgot egy módon, és aki rezonál rá, ezt az értelmezést magáénak tudja. De azt mondani, hogy „ez az én ünnepem, mert én hordozom ennek a szentségét”, talán nem bölcs dolog. S aki úgy érzi, eltávolodott ettől a krisztusi energiától, amit most karácsonykor szeretne egyfajta megszületés formájában magában feléleszteni, ne arra koncentráljon, hogy ő kit, és hogyan tud szeretni! Mert akkor megint csak távolodik ettől ahelyett, hogy felismerné magában ezt a szeretetet. Hanem tekintsen az életére mint egy karácsonyfára ezen a csodás és szentséges ünnepen. Mint arra a fára, amin ott van számos dísz. Ilyen, olyan, amolyan. S akkor vizsgálja meg ezt a fácskát alulról felfelé haladva azzal a szemmel, hogy keresse meg ezen a fán a csúcsdíszt. Azt a díszt, ami a többi fellógatott ékességgel ellentétben rá van húzva a fa csúcsára, s van egy olyan közös felületük, ami jó nagy területen érintkezik. S hogy ki ez a csúcsdísz azt a következő kérdéssel lehet megtalálni, ezen a sokaknak eléggé teleaggatott fán: „Ki az, aki engem a világon a legjobban szeret? Akinek én vagyok a mindene? Aki engem úgy szeret, ahogy még én sem voltam talán képes soha szeretni magamat? Aki engem, engem szeret, olyannak, amilyen vagyok? Szeret, ismer, elfogad?” Egy ilyen drága létező mindenki életében van, ha nem lenne, akkor most te sem lennél itt, ez megint törvény. És ha megtaláltad őt, ezt az egyetlent, tudni fogod: ó, istenem, mennyire szereted te is! Micsoda érzést tapasztalhatsz így meg, ha egyszer meglátod őt mint csúcsdíszt ezen a fán! És miután ez a fajta feltételnélküli, krisztusi szeretet mindig kölcsönös, megérzed a szívedben, hogy mit jelent a szeretet kikristályosodott formája. És akkor Krisztus, és az ő határtalan és végtelen szeretete – ami évről-évre újraszületik ezen az ünnepen – a tiéd is lesz, és nem kell hozzá semmiféle elvek, elméletek elfogadása, csak maga az érzés: a puszta, krisztusi, kristályszeretet. S el is érkeztünk a negyedik réteghez, ami ezután már szinte magától válik le erről az egyre tisztuló ablakról, mégpedig, hogy „a karácsony, Jézus születésének a napja”. Hát, drágáim, ez a réteg több ponton nem ragad ehhez az ablakhoz. Először is Jézus születéséről nincs bizonyítható adat a birtokotokban, tehát ez így eléggé esetleges, és önkényes kijelentés. Jézus nem december 24-én született, de hiába állítom, hiszen az én állításomat sem támasztja alá így semmi, és ez nem is lényeges. Itt nem egy, a földön élt embert ünneplünk, aki a krisztusi energia földi megtestesítője volt, egy sajátos módon egy sajátos korban; hanem a krisztusi szeretet születését, ami benned születik, és ha sikerül ezen az ablakon kinézned, évről-évre ezen az ünnepen nőttön-nő. Ez az a benned lévő kristály, az a kisded, ami eleinte – mint a kisbabák a szülőszobán – alapvetően kicsit jellegtelen, és nagyon hasonlít a többi babához. Ám ha nem adod be az árvaházba minden karácsony után – hogy egy év múlva újat hozz világra –, hanem felneveled, táplálod, gondozod az év minden napján, akkor hatalmas ifjúvá serdül, aki idővel túlnő rajtad, és gondoskodva körbeölel téged. És ha ezt így könnyedén letöröltük, lám itt egy következő réteg, ami szintén gátol minket a kilátásban, mégpedig, hogy „a karácsony a szeretet ünnepe”. Ennek a rétegnek köszönhető, hogy sokak számára ez az ünnep olyan fájdalmas tud lenni, sokak számára meg az ünnep elmúlása okoz egy hatalmas visszaesést. Amikor te ezt a kijelentést teszed, azzal azt mondod, ez a szeretet, amit karácsonykor megünneplünk, valami olyan különleges dolog, aminek ahhoz, hogy fent tudjuk tartani, erre az ünnepre van szüksége. S ekkor fogsz egy szép színes, egyméteres drótot, lefekteted az ünnepi asztalra, és egy ponton jó magasra meghúzod, egy hegyet képezve így a drótból. S ez az egyméteres drót, azaz a két vége közt lévő egyméteres távolság, 20 cm-re zsugorodik, s lesz egy csúcspontod, ami előtt és mögött, egy tátongó mélység vár. Sokan ezért nem is húznak semmit ezekben a napokban ezen a díszes dróton – de hát akkor az ő esetükben mit mondhatunk? Ők nem ünnepelnek, a szívükben nem történt semmi. És ezért tud ilyen fájdalmas lenni ez az ünnep, mert akkora különbséget jelent ehhez a csúcsponthoz képest, ami előtte és utána van. És valójában így a karácsony nem a szeretetre hívja fel a figyelmet, ami az emberi szándék lenne, hanem sokszor pont ennek hiányára. Mit tesz egy olyan bölcs, aki azt gondolja, hogy a karácsony nem a „szeretet ünnepe”, hanem a bennünk lévő szeretet, a mi szívünkben lakozó szeretet megszületésének és növelésének a szent pillanata? Ezt a drótot lépcsőszerűen meghajlítja, csak egy picit emelve rajta, de ezt a szintet megtartja oly módon, hogy ez a drót, ezen a magasságon fut egyenesen tovább, s nem megy vissza az asztal síkjára. Ehhez épp csak akkorát szabad emelni rajta, amit úgy érzünk, képesek vagyunk megtartani a következő ünnepig, és nem fog lekonyulni nekünk, hogy egy év múlva kezdhessük ezt az egészet elölről. Ha egyszer meghatározzuk, hogy mi a szívünk igazsága azzal, hogy felfedezzük, hogy mi nem az – azaz lezárjuk a régi fejezetet, mielőtt ezt az újat, ezt a karácsonyi fejezetet elkezdenénk –, akkor megszületik évről-évre bennünk mindig az az új, ami azáltal tud hatalmas lánggal égni, hogy a régit dobáljuk alá tüzelőnek. Ezek lesznek azok a fahasábok, amik ezt a lángot életben tartják és növelik. Így válhatsz egyre igazabbá és hívebbé önmagadhoz, és így tudod egyre tisztábban megnyilvánítani ezt a benned élő tiszta lángot, csodálatossá varázsolva az ünnepet magadban és magad körül. És szinte már látunk is az ablakon át, már csak egy piciny régi réteget kell lemosni egy kis vizes ronggyal, és mindjárt elénk terül ez a soha sem látott táj, a maga tiszta és egyszerű pompájában! „Karácsonykor az angyalok leszállnak a földre, ilyenkor megnyílik az ég és a gyarló emberek részesülhetnek az éteri létezők egy kacsintásában”. Ezért vannak tele angyalkákkal a karácsonyi vásárok pultjai, a képeslapok és üdvözlőkártyák. Az éteri, angyali létezők – ezt én mint egy ilyen létező, bizton állítom – nem csupán karácsonykor vetnek rátok egy pillantást. Itt vagyunk, egész évben itt vagyunk, és fogjuk a kezeteket és szeretünk titeket, nem kell ehhez karácsony, sem semmi más. Azonban érdemes karácsony táján mégis egy csepp figyelmet szentelnetek az angyalkáknak, azoknak a drága angyalkáknak, akik elrejtették a törékeny szárnyaikat a kabátjuk alá, és itt járnak kelnek köztetek, fényt hordozva a szívükben. Itt vannak. Köztetek vannak. Ők ugyanolyan angyalok, mint mi, vagy aminek ti az angyalokat gondoljátok, de idejöttek veletek ünnepelni. Egyszerűek, csodásak, sugárzóak. Sosem ártanak, nem képesek rá. Tiszták, fényesek. Törékenyek, ám végtelenül szívósak. Mosolygósak. Lehet, hogy épp ott ül egy melletted a buszon. Vagy halkan szuszog a kiságyában, a gyerekszobában. Vagy bebújik melléd este fáradtan az ágyba. Vagy ő az, aki felnevelt, és remegő kezével úgy tudja megsimogatni a fejed, ahogy senki, mindig újabb reménnyel töltve el téged. Netán akinek a könyveit a boltban megveszed, és elolvasva erőre kapsz. Vagy meghallgatod a zenéjét, megnézed a filmjét, megeszed a csodás főztjét. Itt vannak: lehet, hogy te magad is az vagy. Egy angyal, aki most a földre helyezte a lábát, hogy utat mutasson, vagy talán azért, hogy megtanítson másokat is méltó módon, igaz szívvel, őszintén ünnepelni. Áldásomat hintem rátok karácsony szent ünnepén, kicsiny angyalkáim, lobbanjon a szívetekben fel az a láng, amit megtartva, képesek lesztek a Karácsony Ünnepét hordozni egy éven át, hogy ez a láng egyre nagyobb fénnyel lobogjon, segítséget nyújtva sokaknak megtalálni a maguk szent lángját! Igaz ünnepet kívánok mindannyiótoknak, végtelenül szeretlek benneteket.

Kiemelt bejegyzés

Adamus karácsonyi üzenete

Adamus karácsonyi üzenete 2008-12-21 Lendvai Dóra   Egy olyan ünnep előtt álltok, ami nagyon fontos mindannyiótok életében, akár így élitek ...

Népszerű bejegyzések